6. rész: Van remény? (Teljes)

Kedves olvasóim! Túl vagyok a vizsgáimon, úgyhogy örömmel jelentem be, hogy már nem leszek annyira elfoglalt! Meghoztam az egész részt, és tényleg sajnálom, hogy az előbb csak egy kis részletet tettem fel! Jó olvasást a többi feléhez! :)

- Szóval egy 300 grammos labda 3 méterről esik le - olvassa a feladatot Josh- A kérdés az, hogy mennyi a labdának a kinetikus energiája amikor leesik a földre?
Mivan? Ez valami vicc? A labda leesik, és kész. Minek kell ilyen hülyeségeket kiszámolni? Amikor egy levél leesik a fáról akkor sem azon gondolkozok, hogy vajon milyen sebességgel esik le. 
- Fogalmam sincs - vágom rá. 
Josh elgondolkozik, majd becsukja a könyvet.
- Jó, ez tényleg hülyeség! - egyetért velem - Viszont az előző feladatok nagyon jól mentek! Fejlődtél!
- Köszönöm - mondom kissé elpirulva.
- Mielőtt hazaindulok, elmennék vécére. Merre találom? 
- Fent az emeleten a folyosó végén balra - mutatok az emelet felé. Aprót bólint, majd fölmegy. 
Ez a fiú megőrjít. Nem tudom, hogy miért, de valami van benne. 
- Hiba volt ide hívnod - hallom Niallnak a hangját valahonnan. Összeráncolom a homlokomat.
- Mégis miért? - kérdezem, de erre már nem válaszol. Nem értem ezt a fiút. Az előbb még beleegyezett, hogy idehozzam, most meg már nem. Komolyan el kell vele beszélgetnem.
Hallom, ahogy nyikorog a lépcső, majd megpillantom Josht.
- Mennem kell - felkapja a táskáját, majd az ajtó felé veszi az irányt - Majd beszélünk! - mondja, majd kilép a ház ajtaján. Újra az a furcsa érzés fut át a testemen, mint amikor bejött. Mi ilyen sietős neki?

                                                                       *

- Niall! - kiáltom a házban. Egy ideig semmi, csönd uralkodik a házban. Megfordulok, majd enyhén szívrohamot kapok.
- Megijesztettél - mondom halkan, miközben előttem áll.
- Sajnálom, nem szokásom! - válaszolja.
- Mi volt ez az egész? -kicsit kiakadok - Azt mondtad, hogy nem csinálsz semmit, erre amikor Josh belépett az ajtón már rögtön bajt idézel elő.
- Az nem én voltam. Ő csinálta.
- Niall, ne szórakozz velem! - mondom, majd elindulok be a nappaliba, és leülök a kanapéra. Ő is ezt csinálja, majd hirtelen elhúzódik az összes függöny, és pár gyertya felvillan.
- Nem szeretem a világosságot - mondja, majd ő is leül - Visszatérve erre az egészre... Josh nem az, akinek hiszed.
- Ő nem ember vagy mi? Űrlény? Vámpír? Ezek egyáltalán léteznek? - teszem fel ezeket a fontos kérdéseket, amikre választ szeretnék kapni - Annyira sok ilyen gondolat van a fejemben.
- Igen, léteznek - egyértelműen bólogat - De Josh más. Tartsd távol magad tőle. Egyenlőre csak ennyit mondok róla.
- De Niall... - ellenkeznék, de inkább elfogadom, hogy többet úgyse fogok tudni belőle kihúzni - Akkor legalább mesélj egy kicsit magadról - térek rá egy másik témára. Egy nagy levegőt vesz (bár nem tudom, hogy egyáltalán tud-e levegőt venni, de úgy tűnik), majd megszólal.
- Senkinek sem meséltem még erről. Írországban születtem, majd ideköltöztünk egy fontos munka miatt. Volt egy vállalkozásunk, egy húsüzem. Akkoriban ebből még nagyon jól meglehetett élni. Egy ideig minden rendben volt, amíg egyszer anyáék nem hagytak egyedül otthon. Már nagy voltam, 19 éves. A külsőm ugyanilyen volt, mivel a kinézeted megmarad úgy, ahány évesen meghalsz. Szóval egyedül voltam otthon, amikor betörtek - meséli, majd lehajtja a fejét - A mai napig nem tudom, hogy mit akartak, de engem lelőttek. Csak úgy. Gondolom, hogy ne legyek az utukba, és hogy ne szóljak senkinek se erről. Azt nem tudom, hogy hogyan jutottam ide, hogy szellem lettem, de nem örülök neki.
- Miért? Hiszen minden ember arra vágyik, hogy tovább éljen - vágok bele.
- Az elején még én is örültem neki. De most már átkozom azt a napot... - elhallgat, mire közelebb ülök, majd megfogom a kezét. Kicsit megijed, bár nem tudom, hogy miért.
- Még sosem bánt velem így senki se, mint te - megszorítja gyengén a kezem - Mások már elmentek ilyenkor.
- De én más vagyok - ránézek - Nekem elmondhatsz mindent.
Elmosolyodik, majd ránéz az összekulcsolt kezünkre.
- Változtass vissza emberré!
Mondatától ledermedek.
- Hogy micsoda? - nagyra nyitom a szemeimet - Én hogy tudnálak...?
- A temető... Ahol minden éjjel ülök... A kripta. Ott van egy könyv. Azt meg kell szerezni, de én nem mehetek oda le.
- És engem akarsz leküldeni?
- Megkérlek rá. Csak így lehet normális életem, és végre békésen hallhatok majd meg, hacsak nem leszek újra szellem. Mert ez is megeshet.    
Lehajtom a fejem, majd azonnal elkezdek gondolkozni. Valahogy nem tudom összerakni a gondolataimat.
Mielőtt megszólalok, egy nagy levegőt veszek.
- Rendben - kinyögöm - Megcsinálom.
- Nagyon köszönöm Liz! Tényleg! Nem fogom tudni meghálálni!
- Az biztos! - elmosolyodok.
Kéz a kézben ülünk még mindig egymás mellett, de hirtelen elengedi a kezemet. Váratlanul az egyik kezével felemeli az arcomat, majd mélyen a szemembe néz. Én is belenézek a szemébe, és meglátom, hogy milyen szépek a szemei.

Feje egyre jobban közeledik felém, de akaratlanul elfordítom a fejem.
- Ez nekem most... - kezdek bele - tudod, még furcsa... nem az... csak... - próbálom keresni a megfelelő szavakat, de nem nagyon megy.
- Megértem - megértően elmosolyodik.
Kicsit elpirulva felállok, majd megigazítom a pólóm.
- És mikor csináljuk? - visszanézek rá.
- Amikor neked jó!
- Én bármikor ráérek! - vállat vonok. Niall is feláll, majd felém fordul.
- Ma este?
Kicsit aggódva ránézek, hiszen azt hittem, hogy 1-2 nap felkészülési időt azért kapok.
- Nem jó? Túl korán?
Határozottan megrázom a fejem.
- Meg lesz - mondom halkan.
- Akkor este 10-kor indulunk innen.
Remek. Mehetek le a hullákhoz egy könyvért.